A történet egy benzinkúton kezdődik, ahol találkozom egy régi ovistárs anyukával és gyermekeivel. A nagyobbik lány 14 éves. Szinte kérdeznem sem kellett, a kislány rögtön elmesélte, hogy minden úgy x...r ahogy van, az iskola is, ahol csak cigiszag van etc.etc. Anyuka próbálta elhallgattatni, mondván erről nem beszélünk. Megnyugtattam,  tőlem aztán senki sem tudja meg a titkaikat, sőt, nem is faggatom őket. Bár a lány még folytatta volna, de az anyuka csak annyit árult még el, hogy ők odahaza nem használnak csúnya szavakat (jaj a szívem , én bizony igen és nem szégyenlem), és a lány őt mindenhol leégeti mert azonnal kitálal boldog-boldogtalannak - nyilván van mit, legalábbis kamasz-szemmel, ami oly kritikus hogy csak na. El is búcsúzott gyorsan, nehogy még elkottyantson valamit a lány. Aztán eltöprengtem, a családban is találunk olyan rokont, aki folyamatos mosollyal tagadja a nyilvánvalót, és meg is ideologizálja, hogy a dolgok attól nem oldódnak meg ha megosztja széles evilággal, ő megoldja magában, töröl-töröl, a rosszról nem beszélünk, egységesen kussban van a család. Az egyik barátnőm szerint az elfojtás káros, a lelki bajok fizikai síkon jelennek meg. A katolikus egyházban az öreg néni azt mondja amikor kijön a gyóntatófülkéből: "De jól kigyóntam magam", azaz elmondott mindent ami a szívét nyomja, viselje most már más a terhet. Aztán ott van a barátnőm, akivel vígan szidalmazunk mindenkit aki rászolgál:) , ha úgy van, és általában úgy van :)

Akkor hogyan is van ez? Elfojtás vagy kibeszélés? Van biztos recept? Van kötelező szabvány? Vagy családi hagyománya van a problémák megoldásának?

2019.10.25.