Minden istenáldotta vasárnap reggel  így szólok kedves gyermekeimhez: rakodjatok. Szemük sem rebben, egyikük sem kapkodó idegbolond, semmit sem jelzi hogy 1. hallották, 2. fel is fogták. Semmi új nincs ebben, kb. a 3. leggyakrabban elhangzó mondat ez nálunk.  1: fogjátok be, 2: húzz papucsot, 3: rakodjatok. A sorrend  tetszés szerint változtatható. Bizony nem csak úgy össze-vissza élünk, nálunk vannak szabályok. A fő szabály, hogy mindenki azt csinál , amit akar, ha befogja  a száját. (A legkisebb kb. évekig azt hihette, hogy a vezetékneve Fogdbe, a keresztneve Aszádat). És mivel rendes szófogadó gyermekek ők,  szófogadóan tényleg azt csinálnak amit akarnak. Bár kedves férjem ismer olyan anyukát, aki csak felvonta a szemöldökét, és a 20 éves fiacskája azonnal szótfogadott.  Én is szeretnék olyan szemöldököt. És telik az idő, lesz dél és ebéd és miegymás, és a szobáikban semmi változás, és én újra megjegyzem, rakodjatok. Ha felemelem a hangom, rögtön találkozik magasabb frekvenciájú hangokkal, hogy épp rakodnak nem látom? Valahogy nem sikerült észrevennem a különbséget. Biztosan vannak varázsszavak, amikkel boldog anyák rakodásra késztetik gyermekeiket, no ezt még nem sikerült felfedeznem. Nálunk a leggyakrabban eltűnő holmi a papucs. A gyermekek papucsa, mert az enyém kb. csak éjszaka nincs a lábamon. Az övéik? Hagyjuk. Ha felemás papucsban vannak, az még a jobbik eset. Volt már kopogós cipő, téli csizma, játék Mikulás csizma, miden elképzelhető és lábra húzható tárgy.  Papucs NO. Hogy mi a bajuk vele  fel nem fogom.

2018.11.06.