Kis-nagyfiam egy esküvőre volt hivatalos (nem az övére), így a kutttty egy panzióban vészelte át a távollétét. Kétszer kérte el a kocsit, először amikor megnézte hova kerül az eb, másodszor a mikor kivitték. Az az érdekes, hogy nem volt bennem semmi aggódás (jaj ne legyen semmi baj), és semmi izgalom (céges a kocsi). Nem kisgyerek már (30 éves), és a munkahelyén naponta kocsival járnak a gyáron belül. Nyilván, ha külföldön járt, többször is eszemben volt, figyeltük a flightradaron merre jár, stb.  Fizikailag már nincs jelen, mert jóideje már külön lakik, barátnővel, és társként lehet vele beszélgetni. Azon töprengtem, mikor volt az a pillanat, amikor elengedtem,  mert már nem kell érte aggódni, teszi a dolgát és kész. Egyszer csak azt veszed észre hogy napok telnek el úgy hogy nem is beszélsz vele.  Egy barátnőm szerint ez a  közöny. Szerintem inkább bizalom hogy békén hagyom, tartás hogy nem járok a nyakukra.

2018.08.18.